Gyakorlom az írást. Most, hogy kell, elég furán megy. Öt verseskötet után persze ez nem tűnik nagy dolognak, de mégis, ez más. Valami új kívánkozik ki belőlem, valami olyan, amit még nem tettem. Szavak helyett formákat, képvilágot alkottam. Érzem, hogy mindazt, amit a borítón megfestettem, meg is kell írjam. Tudom, hogy meg tudom, de… akkor is nehéz.

 

Nehéz, mert tudom, mit ígérek.

 

   A lényeg, hogy a borító megvan. De ki hallott még olyat, hogy valaki egy könyvet borítóval kezdjen el.

Írni. Mert olvasni még ok, de írni... Ugye mindig a borítóról ismerszik meg… egy ember, egy mű? Ugye milyen igaz? Miről szól ez a könyv? A borítóról. De mi van a borítón?

...

 

Ugye, foglalkoztat ez a kérdés, különben nem vetted volna a kezedbe a könyvet? A válasz lehet, hogy kicsit kiábrándít, de azt mondom: Te mit látsz benne? Mi fogott meg? Miért vetted a kezedbe? És akkor azzal folytatnám, hogy

 

nem az a lényeg, hogy mi van a borítón, hanem az, hogy Neked mit üzen. Nem az a lényeg, hogy ki írja a sorokat, hanem az, hogy ki érti.

 

Mindig fordítsátok meg a kérdést. Mert végső soron azért vettétek a kezetekbe a könyvet, mert kérdésekkel vagytok tele. Én meg azt mondom, hogy lassan észreveszitek, hogy ezek a kérdések valójában egy valamivel vannak tele. Válaszokkal. Minden kérdésetekre lesz egy válasz.

 

Ne feledjétek: én csak olyat tudok mutatni, ami Bennetek is megvan. Különben nem értenétek. Az elme csak azt tudja elfogadni, amit megért. A szem csak azt látja, amit ismer. A gondolatok a szíven keresztül mutatják az ösvényt.