„Rajzolok valamit,
És ti csak egy kalapot láttok,
Holott egy óriáskígyó fal fel egy elefántot.”
A KISHERCEG BIRODALMA
A
N
NI
S
Nagy dolgokat érzek születőben. Érzem az új kort, még csak én érzem, de hamarosan talán más is fogja. Bármit is mondjanak, megtiszteltetés és kiváltság ebben a korban élni. Megérinteni a hajnalt, végignézni ahogy felkel a Nap, élvezni sugarainak simogatását, megízlelni az ébredés zamatát, páratlan lehetőség egy paradigmaváltást átvirrasztani. Mert most az következik.
Új korszak küszöbén állunk. Mindenhonnan azokat az információkat kaptuk, és azokkal az emberekkel kerültünk kapcsolatba, akik a mostani idővonalhoz irányítottak. Nemcsak engem irányított a fonál, hanem Titeket is. Gondolom, ez már egyértelművé vált. Ő így gyűjt össze minket. Nem tudnám folytatni anélkül, hogy felfedném kilétemet, így hát itt abba is hagyom. Valamennyit azért elárulok. Nem sokat, valamennyit.
Azt is csak a sorok között.
Egy középkori adoma szerint Michelangelotól egyszer megkérdezte egy firenzei nagyúr, − egyik mecénása, − hogy mi szükséges ahhoz, hogy valaki olyan remekműveket tudjon alkotni, mint például a csodálatos Dávid szobor.
− Nincs ebben semmi rendkívüli − szabadkozott okosan, de ravaszul a mester. − A remekmű ugyanis benne van a márványtömbben. Nekem pedig nincs más dolgom, mint hogy lefaragjam róla a felesleget.
Nekem, az írónak sincs más dolgom e könyv megírásakor, mint a világtörténelem folyamán kialakult emberi kultúráról és hitről, a tudományról és a művészetekről lefaragni a felesleges hamis rétegeket, és felfedni az azokban jelen lévő igazságot. Ráadásul nem is nekem, hanem Nektek. Én csak megírom, de a gondolat már a Tiétek. Ahogy a mag is, amit a gondolatotok elvet. Ebből fog majd kinőni egy életfa. Egy olyan élet, amelyet már eleve tartalmaz a mag.
Lássuk, mit tartalmaz a mag. Először is a mag mindig benne van a fában. Ahogy Michelangelo is mondta, a remekmű, esetünkben a mag, a kőtömbben található. Vagyis az életünkben. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a szobrok alakjuktól megfosztott kődarabok. Miért fontos ez?
...
A megtévesztés csupán látszat. Csak a kezemet figyeljétek, csalni fogok.
De előbb rajzolok.
Gyerekkorom óta meg-meg szokták kérdezni tőlem, hogy mit honnan tudok. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy eláruljak valamit. Erre a kérdésre nem szoktam válaszolni, mert a válaszom újabb kérdéseket szülne, így valamikor 15 éves koromban elhatároztam, még az első előadásaim után, hogy jobb a békesség. De nem bánom, azért próbáljuk meg. Ahogy egy embert a kézírásáról ismerünk meg, vagy a lelkéből tár fel egy szeletet, mi a kedvenc színe, mik az álmai, úgy néha egy világkép is sokat elárul valakiről, ha megnyitja a szívét. Mert, ugye, a szívvel lehet legjobban látni, érzékelni.
Mesélek egy kicsit a világomról, a birodalmamról, és akkor talán jobban megismerjük egymást. Közelítsünk másképp az előbbi kérdéshez. Nem az a kérdés, hogy én mit honnan, hanem, hogy az akkori felnőttek miért nem tudtak. A felnőttek semmit nem értenek maguktól, és a gyerekek belefáradnak, hogy örökösen magyarázzanak, és a fáradságtól felnőnek. Az emberek kérdeznek, de a választ nem igazán akarják meghallani. Mert az nem az ő válaszuk. Mindenki csak azt a választ hajlandó elfogadni, amit ismer. Mindenki csak azt ismeri, amit saját maga alkot a saját világáról. Pedig itt semmi nem az, aminek látszik. Illetve éppenhogy az.
...
Persze, ahogy lassan felnőttem, azt is beláttam, hogy sokat vártam el a felnőttektől. Elvártam, hogy észrevegyék, amikor egy óriáskígyó felfal egy elefántot. De ők mindössze csak egy kalapot láttak. Elvártam, hogy ők meséljenek nekem és ne fordítva, mert azt hittem, hogy mivel korábban születtek, nyilván többet is láttak. Később rájöttem, hogy én csak egy kalapot láttam. Nem láttam az óriáskígyót és az elefántot.
A kalaptól. Mert én is magamból indultam ki.
17 éves koromban tudatosan arra gondoltam, hogy meg kellene emelni azt a kalapot, fel kellene fedni azt a fátylat, amely a világok között található. Nem is sejtettem, hogy milyen feladatra vállalkoztam. Mert azt a kalapot senki nem akarta megemelni(!). Nem akarták tudni, mi van alatta. Senki se akarta látni az óriáskígyót, ahogy lenyeli az elefántot. Túlságosan hozzászoktak a látványhoz. Mindahhoz, amit a szem látni akart. Mert a kalap mindent eltakart, szinte...
Szinte mindent.
